Blues Company - A börtön ablakában

Visszaszokni egy életformába, ami régen volt, de mára már nincs nem könnyű. Leginkább a tudat, hogy ismét változtatni kell teszi nehézzé... Persze könnyebb, mintha valami teljesen új kerülne elénk, hisz ezzel már találkoztunk, de mégis. Valamiért véget ért az a korszak.
Újabban egyre pechesebbnek érzem magam. Depi azért nem vagyok, még csak melankólikus se nagyon, csak van valami furcsa köd a napjaim fölött, ami rányomja a bélyegét az egész hétre és a viselkedésemre, kedvemre is. Nyomasztó, hogy sokszor zenét hallgatni sincs kedvem...
Aztán felkínálkozott a változás.

"THIS IS SPARTAAA!" Jól ismert mondat, még azoknál is, akik a filmet magát nem látták. A bejegyzés főcímét tessék e szerint olvasni, a Nighthawk (Éjsólyom, egyik nevem) meg csak egy megnevezés az elejére.

Nighthawk RULES THIS PLACE!

Csekély angoltudással a fenti mondat könnyen megfejthető, de google fordító is egész tűrhetően bánik el vele. Tessék használni.
Alapvetően a mondat mögött némi feltámadás van. Na nem szó szerint, de jelenleg valóban méltónak érzem magam Párduc becenevemre. Elvégre az is egy nagymacska, nem? A kilenc élet kijár neki is!

Jó, arról most ne beszéljünk, hogy milyen órán, de hála Vade Satana versenynek, nekiálltam újra rajzolni. És írni is. Az ötletek nehezen születtek meg, az alkotói (nevezhetem így, ha nem vagyok művész?) válság durván a nyakamba szállt. Még most se vagyok olyan szabad, mint valamikor, bár legalább a kezem ismét csak saját bénaságom köti meg. Hiába találok ki egy jó kompozíciót, ha ábrázolni nem tudom. A fönti tekergő féreggel is csak ennyi bajom van. Nincs térlátás, nincs anatómia, és nem tudok árnyékolni. A színek nemhasználása már csak hab a tortán, az sose ment, de ettől még lehetnék jó. Mégsem vagyok. Hiányzik valami... (Az elismerésen kívül, bár azt se nagyon kapok...)
Szóval a verseny miatt végül is ráerőltettem magam a dologra, és ismervén a körülményeket (bár ez persze nem mentség) én igenis büszke vagyok magamra! HA!
Az azért túlzás, hogy újra nekiálltam írni és rajzolni. Idő szűkében, erre sajnos nagyon sok lehetőségem nincs, de vázolgatok szorgalmasan, sok kis keszekusza vonalam van. Történtekkel ugyan ez megvan, gondolkodom, karakerek, storyk, és OotB is az eddigi történetszál mellett bővült pár csavarral, mellék storyval, miegyébbel. Élvezem, ismét élvezem a dolgot, bár papírra vetni még nem volt alkalom... lehet ha már írni is kelleni fog annyira nem fogok örülni a dolognak. Nade addig...
Jó, Szélcsend bár a szívügyem, őt ahhoz, hogy folytassam először átkéne nézni. Hibák, logikai bakik, apróságok, központozás... át kéne nézni rendesen.
Az át avagy visszavezetés nálam nem volt szándékos. Talán volt benne némi belső késztetés, de nem volt tudatos, nem akartam se újra visszatérni, se igazából választani. Nem volt meg a lehetőség. Mégis megtörtént. Ahol viszont rajtam múlt a dolog, az már a következő régi-új változás...

Nekiálltam kosarazni. Újra. Jó, nem versenyszerűen, még csak nem is edzés szinten. A story úgy kezdődik, hogy Hétfő, tesi óra, én meg random ötlettől vezérelve Kapcsot egy kiszúrt plakát elé rángatom, miszerint a suliban kosárbajnokság lesz, és ezúttal már mi is az "esélyes" évfolyamba tartozunk. Konkrétan azok közé, akik már nevezhetnek.
Ránézek, rámnéz, egyértelmű: Nekünk menni kell. Nah eddig szép és jó, de két ember nem nyer bajnokságot, kíne biza egy csapat is. Mit ad isten, a szervezkedés valahogy átveszi magát, és gyakorlatilag ezek után a tudtomon kívül másnap reggelre már van csapatunk. Méghozzá egész ütős. Csak némi összeszokás hiányzik. Tehát közös játék, edzés délután.
Jajam. Hogy itt mi a bibi? Az, hogy én általános iskolában iiiiimádtam a kosarat. Egészen hatodikig, amikoris kötelezővé vált járnom, ha épp szezon volt. Az edző (tanár) meg egy tuskó paraszt volt, üvöltözött, káromkodott, sose dicsért semmiért. Meg még sok kis apró beütés volt még a viselkedésében, ami nekem... nem jött be. Sőt, aránylag hamar sikerült is megutáltatnia velem a játékot.
Az egy dolog, hogy középsuliban már nem volt kötelező, de játszani véletlen se tudtam élvezettel. Egyrészt még élt bennem a régi emlékek sora. Másrészt tehetek, nem tehetek róla, de az osztály fél a labdától. És tőlem. Ha pedig a labda nálam van... No comment, sok játék nem volt. Az egyetlen, akivel meg mindketten akartunk játszani (és kvázi tudtunk is volna) örökké mindig és egyfolytában a másik csapat színeiben volt. Velem sose. Nah jó, egyszer... No comment, abban a meccsben se volt semmi izgalmas...
Szóval hirtelen kitalálni, hogy most nekünk oda kéne mennünk és játszani hülyén jött ki. Főleg tőlem. Igazából valószínűleg csak magamat leptem meg, de ez már más kérdés. Az istenért, játszani AKAROK o_O WTH?!
Ez az edzés ma volt. Kéééét nyomorult óra! Jó, nem folyamatosan, párszor volt egy 5perces szünet, de végig játszottunk. És lezsibbadtam. Nem kicsit, ámde kutyára.Sokat röhögtem - magamon. Régen olyan kétkezes voltam, hogy csak zúgott. Jó, annyira nem, mert kijátszani nem volt alkalmam. Vagy center, vagy irányító poszton kellett mászkáljak, így igazából más volt a fontos, nem a folyamatos zsákolgatás, a mi általános sulis felállásunkben erre a side playerek voltak felkészítve. Középsuliban meg... mint már mondtam annyira nem volt rendes játék, hogy akár fejre is állhattam volna, az se jelent semmit. Anno persze azért volt egykis különbség nálam is. Képes voltam bedobni a baloldaliakat is, de jobbon lényegesen erősebb voltam.
Erre most?! Sorba hagyom kis a jobbosokat... Hát basszus, én megőrülök. Mondom poénból megpróbálom a ballt is, mert ennyire béna nem lehetek. És valóban nem. Ballról sorba ment be - MIND! XD És most ne tépjem a hajam. Ja igen a vicc: Csütörtökön bajnokság! XD Van egy napom, hogy visszatornázzam a Jobbos ziccert is a helyére, mert ez így nem buli. Jó, a dologban két tényező is játszik... Majd egy éve (kicsit kevesebb) nem volt kosár. Ebben az évben még nem foglalkoztunk vele, játéknak meg örökké az általam olyannyira utált floorballt szavazzák meg a lányok... A másik oldalon pedig az, hogy a fiútesibe, ahol voltunk, a terem vonalvezetése (igazából csak a terem mérete és a büntető alakja) más, és a palánk magasabban van. Jóval. De ez még nem indok arra, hogy valamivel több, mint 50%át kihagyjam a dobásoknak! Mi - a - rákot - csináltam - mégis? XD
Hát nem tudom. De holnap megint gyűlés lesz, vagy ha nem is lesz csapat, én mindenképp lemegyek gyakorolni, mert a régi korokhoz képest borzasztó volt(ak) a mai menet(ek). Jahh igen megjegyzés: Sose, ismétlem SOSE játszatok vékonytalpú cipőben és ucai ruhában. Szar, és nem is hagy rendesen mozogni... Pedig drágáim, ha valaki, én nem a divat, hanem a kényelem híve vagyok, de ez egyszerűen nem erre való. Pont.

Tartok a továbbiaktól, Mégse szeretném abbahagyni újra se az írást, se a rajzolást. Hogy ez a lelki feltámadás vajon meddig tart majd, még kétséges. Ugyan így szeretnék valami értelmes kosárcsapatot is találni, ahova este edzésre lehet menni, esetleg ha jók vagyunk versenyre is, meg mittudom én. Érdekel. Csak egy dolog a problémás: idő. Ez bizony egy nyomós faktor. Ha csak a délutánokat nézem, és nem is a nem tanulást, akkor is, a Hétfő, Szerda, Csütörtök, Péntek már foglalt. És kéthetente a hétvége is. A Kedd meg kell, valamikor nem árt kifújnos is magam. Hova zsúfolhatnám még be? :,( Leadni meg nem akarok semmit...
Nah de ez van, az élet zúg, és hiába kapcsolnék még egy fokozatot a sebességen, sajnos egyelőre nem megy. De majd idővel talán... idővel XD Egyszer írok erről is egy novellát XD

Ne feledjétek, én territoriális állat vagyok! Nighthawk RULES THIS PLACE!