Rise Against - Hero of War

Vajon mind csak egyedül állunk? Mind csak tévedésekben, illúziókban élünk? Egy csalódás lesz mindannyiunknak a reggel, mikor felébredünk, és rájövünk: mindez csak álom volt? Lesz valaha egy perc amikor csak a végtelen békét, a végtelen nyugalmat érezzük?
Én szeretem a pörgést. Élvezem a konfliktusok nagy részét is, mert kihívás, egyfajta akadály mind, amit le kell küzdenem. És tudom, hogy le fogom küzdeni. Ugyanis ha nem, akkor ott nekem végem... Elértem egy pontot, ahol már nincs tovább... nincs több kihívás, nincs több elérhetetlen, nics több, amiből meríthetnék...

" A hero of war
Yeah thats what Ill be
And when I come home
Theyll be damn proud of me
Ill carry this flag
To the grave if I must
Because its flag that I love
And a flag that I trust "

A bejegyzés időpontja valóban 23:07, legalábbis amikor elkezdtem megírni... Ugyanis most került időm arra, na meg persze energiám, hogy megmozdítsam az ujjaimat. Néha bizony még ez is nehéz. Főleg, ha az ember annyira maga alatt van, hogy örül, hogy még nem kötötte fel magát. Igazából a címnek aztán nem sok köze lesz a tartalomhoz, de ilyen is kell néha...
Sose voltam egy emo csajszi, de vannak negatív pillanataim. Az, hogy erről a barátaim nem tudnak többnyire csak az ő jelenlétüknek és erejüknek köszönhető. Ha ugyanis rájuk nézek, belegondolok, hogy nem láthatnak így. Egy mosoly mögé rejtem magam, egy szó mögé a gondolataimat, és a problémáimat időlegesen belölöm a pillanatba, ami általában tényleg megmarad mellettük felhőtlennek és vidámnak. Mert ilyenek a barátok, még ha nem is tudnak róla, a hatásuk, a válluk, az aurájuk, a tudat, hogy vannak, csodákat ér el. Carpe diem!

A problémák sorozata persze ott kezdődik, ha valamit nem már nekik sem vagyunk képesek elmondani. Olyankor aztán temethetjük magunkat. Hallgassatok rám, ha véletlen erre jártok... Soha, soha, de soha a nyomorék életben ne adjátok fel az álmaitokat. Illúziók, hamisak, meg fognak törni. De ha te magad áldozod fel őket, vagy adod fel a harcot értük, akkor velük együtt más is megtörik.
Ha írtok, írjatok tovább! Ne érdekeljen, hogy mindenki más már a harmadik novelláját adta be egy neves kiadónak, és hogy ők vérből olyan profik, mint te nekifutásból. Ha rajzoltok, rajzoljatok! A stílust csak gyakorlással csiszolhatod, és sajnos a csiszolás és a gyakorlás vizuálisan is történhet. Ha a közeledben bárki két másodperc alatt kétszázszor olyan jót is rajzol, mint te... szarj a fejére! Dicsérd meg, értékeld... de ne hasonlítsd magadhoz, mert akkor elveszel... mint én.
Ne temetkezz a zenébe, mert az megnyugtat, vagy az visszaadja amit érzel, mert el tudsz mélyedni. Baromság. Rubbish, bullshit! A zene szép dolog és hihetetlen hatásos. Nekem az életem. De pont az ereje és hatása miatt veszélyes, ugyanis ha mélyen vagy, és a hangulatodhoz illő zenét hallgatsz, még mélyebbre csúszhatsz. Valóban van ilyen kilátástalan az élet? Kétlem.
Az egyetlen dolog, ami eddig hosszútávon bármikor segítet -igaz nem egyik pillanatról a másikra- az az állatkám, a vad. Mindegy, hogy macska, kutya, hörcsög, görény, nyúl. Az állatok egyszerűen úgy képesek bármilyen érzelmi válságon átsegíteni, ahogy sajnos még a barátok sem. Ahogy egy szülő sem. Lehet velem egyet nem érteni. Ezek nem tudományosan kikövetkeztetett dolgok. Ezek érzések, tapasztalatok.

//Folytatása következik holnap, ha a Hero of War közben végre képes leszek úgy gépelni, hogy látom is mit írok, és nem csak emlékezetből nyomogatom úgy-ahogy a billentyűket...//