Chevelle - Jars

Az elmúlt két nap nem hagyott unatkozni. Nem állítom, hogy minden másodpercben foglalt lettem volna, ahogy azt se, hogy nem volt időm kicsit lenyugodni két ideges vagy túlenergetizált pillanat között, de azért zajlott... zajlott... mint a jég a Dunán lassan több mint egy hete.

Ha logikus szeretnék lenni, akkor időrendi sorrendben közelednék a múlttól a jelen felé. De ki más lenne, ha nem én, aki a logika eme szokványos fogását fel rúgná? Ugye? Nem vagyunk sokan.
Az elmúlt percekben ért egy nagyobb atrocitás. Hogy pontos legyek, rá kellett jönnöm, bizony nem minden görény szereti ám a csokit. Még az étcsokit se! Életem egyetlen értelme, volt olyan kedves és addig tekergőzött a lábam között (aztán a kezem között, a nyakamnál, majd megint lefelé haladt) amíg nem adtam neki egy falatot abból amit épp majszoltam.
Hétköznapi 75%-os étcsoki, ahogy az meg van írva. Jó szívű gazdi vagyok én, kérem szépen, fél körömnyi darabot toltam az orra elé a tenyeremen. Nyalogatja, megrágja, majd elegánsan visszaköpi, aztán sértődötten behúzódott a szekrény mögé. Hát kérdem én, normális egy ilyen állat? Nem! (Pont mint a gazdája, mi?)
Most meg levert valamit... egyem a szivecskéjét, ha a kajásdobozt, én komolyan megnyúzom sálnak! //*mellékelt hozzáfűzés: igen, a kajásdoboz... most tehát bokáig ér a görénykaja az erkélyen, szóval azt hiszem megyek és valahogy összelapátolom...*//

Noss, visszatérve a takarításból cserzésből, folytatnám is a sort. Hazafelé jövet -komolyan, szakadtam a röhögéstől, persze csak magamban- találkoztam életem első jól szocializált BKVsofőrjével. Jó, persze persze, fiatal vagyok én az ilyesféle kritikához, meg amúgyis mit keresem más szemében a szálkát, de akkor is! Az ember észreveszi amit észrevesz!
Busz, kanyar, természetesen az előttünk haladó Audi a8-ban csak akkor nincs gázpedál, amikor zöldre vált a lámpa. "Autóhoz észt nem adnak." tartja az atyámtól tanult igenbölcs mondás, és ezt eddig még a legtöbb buszvezető el is nézi. A mókás dolog csak ott kezdődik, mikor nagymama a nyugdíjas tankkal tök szabálytalan helyen kacsázik át a főút legkellősebb közepén, természetesen féktávon belül. (Ugyanis hol máshol?). Sofőrünk, nevezzük Bobnak, laza mozdulattal rántja félre a kormányt, semmi adrenalin, semmi para, pont elférünk a járdasziget-nagymama-Landrover trió szűk háromszögében.
Ebben a pillanatban kicsapódik egy parkoló kamion ajtaja, sofőr mint egy nagyfiú kiugrik belőle, fülére nőtt telefonnal. Ha-ha, állj meg, ha tudsz, kedves ikarusz-busz. Padlófék, nyekergés és pár másodperc kiesés, ahogy megpróbáltam stabilizálni helyzetem de minden macera nélkül sikerült elintézni.
A busz és a kamion között nagyjából fél méter-méter hely volt, de mivel a busz pont fordult (elkerülendő a járdaszigetet) ez csak csökkent volna. Kamionsofőrünk laván rágyújtott és még mindig telefonált, miközben érdeklődve kacsintgatott befelé a buszba, hogy "Jéééé tömegközlekedéééés". Bob nem morgott, nem anyázott, nem dudált, de a latin kettesemre esküszöm, még be se mutatott a srácnak, aki fél perc múlva se fogta fel, hogy miatta áll az egész nyavajás forgalom. Hol Bobra néztem, hol a sofőrre, aztán már én éreztem magam szarul, úgyhogy elegáns kézmozdulattal jeleztem a szentemnek, ideje arrébb állnia. Szerencsére ezt már értette, komótos tempóban elslattyogott a járdáig.
Ilyen hótt nyugodt BKVssal én még nem találkoztam. Lehet, hogy még csak ma kezdett, lehet, hogy még nem volt szerencséje ennyi őrülthőz, de minden tiszteletem kivívta a hidegvérével.

Következő történetünk előtt, csak hogy bizonyítsam, valóban nem unatkoztam, egyszerűen annyira nem volt lényeges se minden másodpercem, hogy megosszím, még egy pár soros összefoglaló...
A mai nap fénypontja kétség kívül a Sakk szakkör volt. Annak rendje és módja szerint, hat fárasztó (és agy-zsib-basz-tó) óra után laposra vert mindenki, de jött egy nagyagy, akit már rég lehetett látni kis társaságunkban. Hát igen, az egyetem az egyetem... reggel kelhetsz későn, de délután estig maradsz! (vagy nem, és ezt az orrom alá is dörgölte legalább az eggyüttöltött másfél óra alatt négyszer is, hogy neki nem lesz egy órája se X és Y napokon. Ezúttal is üzenem neki, ha erre tévedne, hogy "Kedvesem, fordulj fel! ;D ")
Ráadásul írtunk is. Egy csomót. Amiből és amikor lehetett... Bioszból egy röpdolgozatot, bár most alig volt 45 perces, kémiából pedig a szokásos Kispapírt, de valami ótvarronda példából. Magyarból a kistanci valami borzasztó, még olvasni se tud, egy Móricz (akit személy szerint én pedig kedvel-tem) novella alatt csak az én padsoromban négyen dőltünk a padra... a többieket nem tudom, az én fejem az ablak jégvirágjai felé orientálódott. Ez a kistanci még nagyon meg fogja szívni... érzem... a vérem revansot követel... Latin valami kicseszettül odavisszakeresztbekasul unalmas volt, J.A.A. . Ellenben a matekkal, mikoris kiderült, hogy se angol, se kémiaházim nem volt, és mint ilyen, ezt igyekeztem pótolni.
Sulifelé menet esett még be egy olyan szituáció, hogy a busz kihagyott egy kanyart, ami tekintve, hogy a gyorsforgalmin nagyon megfordulni nem lehet, elég cinkes volt, de ez a másik Bob is egész jól megoldotta, habár közel sem szabályosan. De legalább a folyamatosan rikácsoló nőt, aki a fülét tépte egész végig, hogy milyen nyomorult és feledékeny és idióta is ő, nem ütötte le. Én már azon voltam....

Mivel éjszaka aludtam, így azt hiszem ezt a kört megspórolhatjuk, ha nem számolok be róla részletesen. Maradjunk annyiban, hogy beteg egy álmaim vannak, az osztályról, a suliról, a hollandokról, a norvégokról, meg napsütéses tengerpartokról...