2020.11.25. 09:24, LuPir
és egyéb egyéni félretervezések...
Tervezgetni szeretek, és amennyire tőlem tellik, a tervezettekhez ragaszkodni is, de ezzel csak két probléma van: nem csak rajtam múlik, illetve... úgy szép az élet, ha zajlik, na.
Kezdjük egy napunkhoz közelebb álló eseménnyel. Sacc/kb 2 hete, mikor bejelentették az este 7-es boltzárat és 8-as kijárási korlátozást, noss, azon a szombaton volt egy szexi zárós kasszám. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy 15 perccel tovább tart a munkaidőm, mint a legtöbb kollégának (bár nem mindig töltjük ki). Ennek eredményeképp, bármikor is jött a busz, na azt nem értem el.
A személyzeti bejárón kijárva néztem a telefonom: a következő busz 19:50-valahánykor jött volna, ami azt jelenti, hogy olyan 20:10 körül le is szállhatok róla, és 20:20 körül, ha nagyon kilépek, haza is érek. Noss, a buszmegben nem volt nagy kedvem szoborrá fagyni, és annak ellenére, hogy kaptunk papírt a kék hajón, úgy az se igazán vonzott, hogy este majd' fél 9-re érjek haza.
Még a buszmeg felé sétálva megkérdeztem google barátom, mi lenne, ha gyalog mennék, és megerősítette, amit magam is sejtettem: kis ferdítéssel hamarabb hazaérek, minthogy a buszra felszállhatnék. #járatsűrítés, ugyebár.
Úgyhogy elindultam haza. Gyalog. Mintha a 10k+ lépésszám, ami egy átlagos napot takar nálunk nem lett volna elég, vállaltam még egy 5 km sétát is hozzá, csak hogy mihamarabb hazaérjek, és megnézhessünk valamit jobbik felemmel. A szerelem, ugye, meg hasonló betegségek.
Még a kilóméter távnál se jártam, mikor egy sötét autó gurult fel a bicikliút mellé a murvára, és kitette a vészvillogót. Gyanús volt; én azért nem az a fazon vagyok, akit zaklatnak, meg elrabolnak, de az ember lánya, pláne, ha budapesten nő fel, megtanul félrehúzódni fiatalabb éveiben, meg 1000 méter sprintre készülni...
Nem volt horrorfilmbe illő a befejezés, szerencsére. Egyik, szintén zárós kolléga kiszúrt a semmi közepén, masszív fekete este, sötét kabátban - sötét nadrágban, és felajánlotta, hogy elvisz. Nagyon jól esett, főleg, hogy azt hittem, az illetőnek valami baja van velem: sok jó szava eddig nem volt hozzám, hideg, távolságtartó volt... De nem kizárt, ogy csak én értettem félre azt, ahogy eddig kommunikált. Nem ismeretlen számomra, hogy milyen görcsösen meg akarok felelni másoknak, és nem a szociális intelligencia az erősségem, de dolgozok az ügyön.
Mindenesetre hálás vagyokneki nagyon, azóta mintha kicsit másképp is beszélnénk. Igyekszem átértékelni a kapcsolatunkat. Sokat azért nyilván nem lehet beleolvasni - nem is szabad -, de nem olyan elkeserítő a helyzet, mint azt én egészen eddig hittem.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az elmúlt időszakban, talán október közepe-eleje óta, nem vagyok a csúcsponton. Ennek sok okát látom, amibe nem feltétlen, vagy nem feltétlen most mennék bele, de már csak emiatt is könnyen lehet, hogy a probléma forrása, bár a kapcsolatok rendszerint kétoldalúak (azok természetétől függetlenül), inkább vagyok én, mint ő.
Kell egy pszichológus. Nem csak azért, mert úgy érzem, van, amiben tudna segíteni (emberek, nem szégyen segítséget kérni, ha úgy érzed, szükséged van rá! <- ezt legalább annyira írom ide magamnak, mint bárkinek, aki még olvashatja), hanem mert amúgy is érdekel a téma. Annyira nem, hogy egyetemre menjek érte, én köszönöm szépen, egyelőre kitanultam magam a felnőttképzés kereteit tekibtve legalábbis... de jó lenne akár a saját önismeretem is mélyíteni, vagy olyannal beszélni erről, aki éli, dolgozza. Ahogy segítséget nem szégyen kérni... kíváncsinak lenni sem az ;D
De amíg nem találok olyat, aki szimpatikus annyira, hogy tudjak vele dolgozni ilyen dolgokon, addig maradnak az egyéb megoldások...
Hogy mi jó lélekturkász még? Erre van pár válaszom...
Sport. Természet. Barátok. Tarot. Művészet.
Sajnos az utóbbi kettőt nem, vagy csak alig tudom gyakorolni jelenleg, és az elsővel is vannak gondok. hiányzik a kosárlabda, a heti 4 edzés, az óvári srácok és csajok, a három muskétás - egy EDZŐ, egy edző, és egy ex-témvezető.
Úgyhogy marad a sport(ok) közül a nem-kontakt, solo műfaj: kerékpározás. Szerencsére viszont a bringát viszonylag könnyen lehet kombinálni a természettel, ami a top 5-ből még marad, illetve limitált módon a művészettel is.
Felhő csatlakozásával pedig úgy is volt mit kipróbálnom, úgyhogy egy csodálatos szabadnapon úgy döntöttem, nézek magamnak egy bringás túraútvoalat a környéken, aztán uccu neki Mountainbike!
Bukó nélkül csak okosba', meg amúgy se vagyok az a száguldozó típus. Vonz a downhill, a sebesség, meg ilyenek, de 30 km/h-nál már rosszul vagyok lefelé, hogy én aztán fixen fejre fogok állni, meg amúgy is, csípi a szemem a szembeszél - még szemüvegben is. De nem gond, nem kell nekem másnak megfelelnem, majd tekergek úgy, ahogy én szeretem. Amúgy se nagyon tudék másokkal túrázni. Fogalmazzunk úgy, hogy 500m megtételére se vagyok néha képes egyhuzamban, mert ezt látok, azt látok, fénykép kell, orrfújás kell, nem tudok feltekerni, meg még kismilliom egy hasfájás.
Jó is volt az útvonal, amit kinéztem: Pákozdról fel, Sukoró irányába, aztán megnézem a Bence-hegyi Kilátót, majd még oda is fogok érni a Velence Korzóra meghirdetett Mangalica és Disznótoros Fesztiválra.
Kivéve, hogy nem...
A durván 30 km-es túrába már azt is belekalkuláltam, hogy hogyan jutok A-ból B-be, meg még utána albit is kell fizetni a tulajnak, úgyhogy közelebb jártam mindennel együtt a 50-hez, mint a megvalósult 40-hez. De beiktattam egy Emlékművet is, meg ha már "eltévedtem" az erdő közepén a semmiben, akkor megnéztem a közelben jelzett barlangot is.
Hogy megérte-e 6 órán keresztül kószálni Istentudja hol Pákozd és Sukoró között?
Abszolút.
Megismételném?
Habozás nélkül!
Szóval eldöntöttem, merre megyek majd. Kinéztem az ablakon, és a verőfényes napsütés reménnyel töltött el, hogy ez egy igen jó nap lesz, bár mikor reggel felhúztam a redőnyt, és megnéztem az időjárást, nem nagyon akartam elődugni az orromat.
5°C
Remek... De elegem volt már a négy falból, meg kellett az a lélekturkász is, úgyhogy mit van mit tenni, Felhőt is ki kell próbálni terepen, meg amúgy is, mikor lesz ilyen szép időnk legközelebb? Mármint amikor szabad is vagyok... Mikor melózom rendszerint jó idő van. Murphy, na, mit lehet mondani?
Felkészültem: csomagoltam rágcsát, mert egyszer bszott át 50 km-es túra, hogy nem vittem csak egy banánt, hiba volt. Bár most fesztiválra készültem, jó friss kolbász, zsírban úszó hurka, kürtőskalácsillat, csak hogy a letekert kalóriákat pótolhassam is. Melegítő, aláölti, sál, kesztyű, két palack hidegvíz.
Én ökör. Pedig nem egy atomfizikáról beszélünk...
Most mit mondjak? Senki nem készített fel rá lelkiekben, hogy az 5 fok azt jelenti, hogy a hátizsákban és a vázon pózoló két üveg tartalma is konvergálni fog a mágikus szám felé. Legközelebb melegvizet viszek, mert az nem járja, hogy órákhosszat sportol az ember, de inni, mandulám lefagyasztandó, csak két kortyot tudtam, mikor már nagyon, NAGYON szomjas voltam. Pedig én nem nagyon szoktam az lenni.
Nem követendő példa, gyerekek. Hidratáljatok.
Én is, meghúzom azt a bögre teát, azt hiszem.
A készületek után aztán irány-surány, felalá. Szfvár irányából Pákozd felé tekerve még benéztem az Aranybulla-emlékműhöz, mert ott se jártam még, kb útba esett, és egy laza emelkedőnek tűnt messziről, pont ideális bemelegítésnek a fő műsorszám(ok) előtt. Nem is volt vad, de lefelé egy jól benőtt csapással nagyon elkezdtem szemezni. Említettem volt, hogy sisak nélkül inkább nem izmoztam, meg amúgy se ismerem a terepet, meg be volt nőve, nem is láttam, mi jön az első 10 méter után. Csak óvatosan. Egyedül összetöröm magam a semmi közepén még meg se találnak...
Aztán tovább, Pákozd irányába, ahol csak-csak megtaláltam a kék bringa túraútvonalat, és az első elágazásnál el is gondolkodtam rajta, hogy elnézzek-e az Ingókövek felé. Miért is ne? Kipihenten nem éreztem úgy, hogy ezt különösebben át kellene gondolnom, itt még frankón követhető volt a jelzés is.
Mondjuk az ingókövek nehezebben volt felismerhető. Az első helyen, ahol megálltam tájat fotózni, fel is tettem félhangosan a három-négy nagyobbacska szikla között a kérdést:
Ez vajon már az ingókövek?
Aztán elnéztem balra, és a válasz elég nyilvánvalóvá vált.
Azt kell mondjam, elkényeztetett gyerekkoromban a Pilis, Visegrád környéke, meg oké, először tekeregtem egyedül. De nem tudom, ki a felelős a turistautak karbantartásáért, azért egyen csigát nyugodtan. Ezek a nyamvadt turistajelzések össze-vissza fonódtak, egyesültek, szétváltak, ami mondjuk a barlang jelzésénél érthető, hogy a sárga csíkon egyszer csak feltűnt a piros omega. Közeli barlangot jelöl, meg is néztem. De a csíkoknak nem szabadna erre-arra csak úgy csettintésre távoznia.
Legalábbis engem még nem így okítottak anno. De oké, különféle útvonalak tárnek le a fő csapásról. Sima. Útvonalak.
DE KÖNYÖRGÖM A NYAMVADT KÉK BRINGA MI A LÓHALÁLT CSINÁL?!
Neki aztán hótbiztos, hogy egyben kell elvezetnie a _járművön_ közlekedő egyszeri turistát A-ból B-be. Elágazhat, oké, ezt Pákozdhoz közel még jelezték is, de utána?! Utáns egyre durvább volt. És esküszöm, én nem esek kétségbe, megtanították nekem azt is, hogy gyenes, vagy elágazás nélküli ösvényen nem mindig vagyon 5 mterenként festés (minek,), de mondjuk a harmadik kilóméter és két elágazás után igazán szívesen találkoztam volna elveszett barátommal...
Nem mondom, időnként előkerült ez a nyamvadt korcs, de mikor már feltűnt, hogy nem túl megbízható ez a jelzés, inkább már nem is kószáltam el ilyen-olyan különlegességek után. Pedig a Gomba-követ igazán megnéztem volna.
Volt, ahol (részben) ennek okán nem is tudtam két keréken közlekedni... Őszintén szólva az a 40km ebből a szempontból csalás-lódítás, ugyanis szinte biztosan sétáltam harmadannyit, mint tekertem. Nem mindenhol volt járható az út (vagy én nem bíztam benne és/vagy magamban), illetve na. Legyünk őszinték.
Nincs még ehhez megfelelő kondim. Sőt, így, hogy csak alkalomadtán mentem tekerni, de igazából lassan egy éve nem tudtam edzésre se menni, egyre kevésbé van. Bár meló közben meg jóval aktívabb vagyok, mint korábban bármely találomra választott napon... Emelünk, pakolunk, séta fel-le-fel-le-át.
Így végülis a túrám jelentős részén, ha volt, a kék biciklit követtem, vagy a sárga, vagy a piros csíkot. Ez a kettő volt a legjellemzőbb, de még előfordult annyi, meg se tudnám számolni mind!
Sorrendre való tekintet és a teljesség igénye nélkül volt zöld tölgyfalevél, piros kereszt, piros L, piros háromszög, piros omega, zöld T, sárga háromszög, zöld L... talán még sárga kereszt is. Bár ezek jelentős többsége valami látványosságot jelöl a környéken, ha nem tévedek nagyot...
Nem, ami igazán a bögyömben van, az a két csík és a kerékpáros útvonal, a három közül pedig leginkább az utóbbi.
Így utólag megnézve ráadásul vicces, hogy elvileg, amin mentem, mikor elkezdtem kicsit elveszettnek érezni magam, az nincs is a turistautak.hu térképén. Pedig a Hurka-völgyi Elágazásnál pont azért választottam a sárga csíkot, mert az legalább a Szúnyog-sziget irányába vitt. Az egyetlen dolog a környéken, ami tudom, hogy hol van, illetve, hogy onnan hogyan juthatok a semminél komolyabb életet mutató település, és aszfaltozott kerékpárút közelébe.
Őseim bölcsessége: Amíg tudod, honnan jössz és hova mész, nem vesztél el.
Hazugság lenne? Vagy hatalmas fszság? Lehet, bár nem hiszem. Amennyire séttálni-túrázni nem szoktam, biciklivel már annyiszor "tévedtem" el, és még mindig hazajutottam a 112 segítsége nélkül. Googlemaps meg magas szinten képes megnyugtatni a legkomolyabb kétségbeesésem közepén is, annak ellenére, hogy az erdő közepén viszonylag ritkás a mobilinternet elérhetősége, valamiért meg az előre letöltött térképeket nem mindig szereti betölteni. Arról nem is beszélve, hogy eltévelyedéseim jelentős többsége pont neki köszönhető. Meg a gazdáknak, akik gondolnak egyet, majd beszántják a regisztrált földutakat.
Senki nem mondta még nekik, hogy ez nem jó ötlet? Olyan szinten van ott tömörödve a talaj, hogy a következő szezonan termés nem, de belvíz az bőven lesz majd. Na sebaj, majd felveszik rá a támogatást...
Szóval Szúnyog-sziget... meg az odaút. Erről a sárga csíkról vált le a piros omega és a piros L. A barlangtól, ami igazából kb csak egy lik a földben, ráláttam végre újra a piros csíkra, de nem mertem áttérni rá. Azért is léptem le róla, mert nem tudtam hova ment, és már nagyon vágytam ki az erdőből, habár utólag visszagondolva, lehet, hogy csak a saját fejemből akartam már szabadulni.
A sárga ösvényen tapostam ugyanis a legtöbbet. És nem túracipővel készültem a leveles. emelkedős-lejtős-csúszós terepre, hanem bütykös gumikkal. Gyalog, fáradtan, de leginkább borzalmasan szomjasan és egyre éhesebben pedig elkezdtem gondolkodni, aggódni, ahelyett, hogy megbíztam volna magamban és a felkészülésemben. Szilárd talajra vágytam.
Ha akkor tudtam volna, hogy a piros pont oda visz, ahova menni akartam, és már kollégákkal voltunk is! De nem bánom, hogy nem jutottam el végül a kilátóig. Akkor nem erre volt szökségem, hanem kajára, melegre, innivalóra... Nem bánom, hogy nem jutottam el odáig, mert az akkori mentális állapotom ezt nem engedte meg, és így legalább összességében pozitív élménnyel, eltévedés-mentesen sikerült lekeverednem Sukoróra, ahol többedszer is megjutalmazott a Velencei-hegység:
Nem tudom eldönteni, hogy az ingóköves panoráma tetszik jobban, vagy ez. Most tekintsünk el a ténytől, hogy (egy átlag) telefonnal olyan tájképet lőni sose fogok, mint egy DSLR kamerával...
De a látványon kívül beszéljönk egy kicsit egyéb jutalmakról... Mint említettem volt, összességében élveztem az utat. Még úgy is, hogy Velencén egy kisebb pofon fogadott.
Az az igazság, hogy jót is tett. Volt sikerélmény, névlegesen nem tévedtem el (jobban, mint az tőlem megszokott), és olyan érzések jöttek vissza az erdőben, amiket már rég el is felejtettem, hogy érezni lehet.
Rég volt már, hogy szüleimmel túráztunk. vagy akár csak egyikükkel is. Nem is igazán az én világom: nem szeretek "cél nélkül" kóvályogni, a geocaching pedig csak ideig-óráig volt szórakoztató mindenkinek. Arról nem is beszélve, hogy bár van bőven magyar, és nemzetközi, fizikai és virtuális láda is, de számuk viszonylag limitált, pláne, ha gyakran jársz egy adott útvonalon. Ahogy az a mi esetünkben történt.
Ugyanakkor... az erdőnek valahogy van egy igen sajátos... nem is tudom hogy nevezzem. Kisugárzása? Aurája? Energiája? Pszichológiája. Nem mindenhol és nem mindenkor ugyan olyan, de jobbára a maga változó világában stabil rendszer. Nem tudom, hogy mennyire oximoron ezt így kijelenteni, de... valahol megnyugtatóan melankólikus. Éledő tavasszal, nyüzsgő nyáron, haldokló ősszel és szunnyadó télen is ugyan azt adja.
Belecsöppensz, valahogy odakerülsz és csak... csak vagy.
Ez lehet az értelme a Full Metal Alchemistből (is) híressé vált "csepp a tengerben, tengerben a csepp" filozófiai gondolatnak is. Mikor elkezdtem elengedni a hol vagyok kérdést, és csak a vagyok, megyek maradt, akkor vágott csak fejbe. De akkor elemi erővel. Szeretem. Nagyon. Hiányzott.
Fel se tűnt, menyire, és tudom, mennyire nem megy át néhány szóban, mit érezhettem. Már azon csodálkoznék, ha ez alapján nem az lenne néhány ember gondolata, hogy "ez bolond". De van ilyen is.
Mikor pedig egyre kijjebb értem az erdőből, googlemaps szerint is közeledve Sukoróhoz, de még bőven a település területén kívül, mintha az erdő is elköszönt volna tőlem.
Sose láttam még gombakört, pedig Nagymuterékkel gombásztam eleget kisebb koromban. Hallani azonban hallottam róla, és nyilván másoknak se teljesen idegen: könyvekben, filmekben, különféle sorozatokban lehet találkozni jobb vagy rosszabb feldolgozásával ennek a folklórból örökölt és használt elemnek.
Hát most megtörtént. Nem is tudtam, hogyan fotózzam úgy, hogy ne tegyek benne kárt, illetve még véletlen se lépjek bele. Nem tartom magam babonás embernek... de kockáztatni fölösleges, nem? ;)
Nemsokkal később kiértem az erdőből, borzalmas utakra, de házak közé. Már az Ingókövekről látszott a Velencei-tó, de innen egészen közelinek tűnt. Kár, hogy a háztetők belelógtak, de sebaj. Innen még a korzóig volt mit tekerni, de immár ismert úton.
Aztán jött a jeges zuhany. Nincs fesztivál. Hurrá. Egy jó ebéd után pedig még lehet, hazatekertem volna, de így már inkább úgy döntöttem, kellőképp átfáztam.
Tocsogós húskészítmények híján egy jó forrócsokival zártam a napot itthon, meg egy istenes forró zuhannyal. Jól esett a nap. Kellett. Kívül-belül jobban voltam utána, aztán pedig jobbik felemmel is sikerült olyan dolgokat megcsócsálnunk, amiknek már nagyon itt volt az ideje. Állítom, hogy a kiegyensúlyozottabb kommunikációhoz, elengedhetetlen volt számomra ez a nap.
Most pedig a következő terv: egy melegebb aláöltit beszerezni a Decathlontól. Ha már a legolcsóbb darabjuk ilyen jól vizsgázott télen-nyáron (több, mint másfél éve nyúzom az első darabom, és imádom), akkor már megadom a bzalmat a drágábbnak is, ha komolyan gondolom ezt a téli melóbajárást is, akkor úgyis kelleni fog a melegebb réteg.
Vigyázzatok magatokra.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Jelenleg nem olvasok semmit
Azt kell mondjam, elkényeztetett gyerekkoromban a Pilis, Visegrád környéke, meg oké, először tekeregtem egyedül. De nem tudom, ki a felelős a turistautak karbantartásáért, azért egyen csigát nyugodtan. Ezek a nyamvadt turistajelzések össze-vissza fonódtak, egyesültek, szétváltak, ami mondjuk a barlang jelzésénél érthető, hogy a sárga csíkon egyszer csak feltűnt a piros omega. Közeli barlangot jelöl, meg is néztem. De a csíkoknak nem szabadna erre-arra csak úgy csettintésre távoznia.
Nincs még ehhez megfelelő kondim. Sőt, így, hogy csak alkalomadtán mentem tekerni, de igazából lassan egy éve nem tudtam edzésre se menni, egyre kevésbé van. Bár meló közben meg jóval aktívabb vagyok, mint korábban bármely találomra választott napon... Emelünk, pakolunk, séta fel-le-fel-le-át.
Szóval Szúnyog-sziget... meg az odaút. Erről a sárga csíkról vált le a piros omega és a piros L. A barlangtól, ami igazából kb csak egy lik a földben, ráláttam végre újra a piros csíkra, de nem mertem áttérni rá. Azért is léptem le róla, mert nem tudtam hova ment, és már nagyon vágytam ki az erdőből, habár utólag visszagondolva, lehet, hogy csak a saját fejemből akartam már szabadulni.
Rég volt már, hogy szüleimmel túráztunk. vagy akár csak egyikükkel is. Nem is igazán az én világom: nem szeretek "cél nélkül" kóvályogni, a geocaching pedig csak ideig-óráig volt szórakoztató mindenkinek. Arról nem is beszélve, hogy bár van bőven magyar, és nemzetközi, fizikai és virtuális láda is, de számuk viszonylag limitált, pláne, ha gyakran jársz egy adott útvonalon. Ahogy az a mi esetünkben történt.
Fel se tűnt, menyire, és tudom, mennyire nem megy át néhány szóban, mit érezhettem. Már azon csodálkoznék, ha ez alapján nem az lenne néhány ember gondolata, hogy "ez bolond". De van ilyen is.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés