United - Keserű méz

Nagyjából egy éve, hogy az oldal a földön hever, mint egy eldobott füzet. "Majd később belenézek!" Majd' egy éve, hogy az életem felfordult, megmozdult, újra és újra meglepett, még engem is. Talán főleg engem. Valószínűleg csak engem.

Ne bíráld az utat, amin sosem jártál...!

Az elmúlt hónapok tele voltak büszkeséggel, pozitív és negatív dolgokkal. Ahogy az az élettel lenni szokott. Ajándékot kaptam, majd ugyanezt elvette, alig egy szempillantásnyi idő alatt. Nemhogy gondolkodni nem volt időm rajta, kiélvezni se tudtam igazán mindent.
Hogy ez az én vakságom és rövidlátásom lenne?
Nem kizárt...

Valamiféle hangulatírás következik, pár hónap nagyvonalakkal felskiccelt története. Majd pedig szombaton egy kicsit antidepresszánsnak szánt Spikee-stíl írás: Koleszélet...

Elöljáróban: a bejegyzésnek nem lehetetlen, hogy erős depressziós/depresszív hangvétele lesz, nem mondhatnám ugyanis, hogy fenékig tejfel volt az elmúlt időszak. Bár kétség kívül nem a világfájdalom netovábbja jár át, és azt sem tagadom, hogy nincsenek nagyobb vagy rosszabb problémák, nekem mégis ezekkel kellett szembenéznem és megküzdenem, ileltve kell a mai napig.
Nekem, könyen lehet, ezek jelentik azt a fájdalmat, amit másnak egy szülő elvesztése, vagy egy testvér, vagy bármi más...

Hol is hagytam abba hát a blogolást? Valahol ott, hogy lett egy eszményi érettségim, ami oké, nem egy atomfizikus eredményeit tükrözi, de rossznak se mondanám. Én örülök neki, habár lehetett volna jobb is. könnyen lehetett volna jobb is... azért nem panaszkodhatok...

Kis várakozás, "utolsó" közös bulizások a Keszibandával, együttes Inokázás és hasonló nyalánkságok közben pedig egyszer csak megjött a kiértesítés: bizsony-bizsony olyan lazán kerültem be a NYME választott szakára, mint a sicc! Gyakorlatilag dupláztam a ponthatárt (jó, azt sajnos még nem, de közel jártam hozzá).
Itt most lehet arról vitatkozni, hogy Corvinus így, meg Corvinus úgy, meg amúgy is, minek a NYME, mikor a SZIE talán még kihívás is lett volna mind ponthatárilag, mind tanulmányilag. Erre csak annyit tudok mondani, hogy emberek, ez Budapest és vonzáskörzete. Igen, sok elkényeztetett kölyök hamarabb maradna a főváros közelében, anyuci-apuci és a saját szoba biztonságos közelében. Nem akar utazni, kolizni, tisztelet a kivételnek, aki ígyis ott "rohad", vagy már lehúzott legalább 4 évecskét.
Mivel Bp és vonzáskörzete kényelmes, bulis, lehet válogatni mind boltban, mind ATMben, mind bulihelyben, mind buszban, mind még sokezer másban, sokkal csábítóbb... meglepő ezek után, ha az agrárra pályázók bő 60%-a oda akar menni? Meglepő, hogy 60%-nak könnyebb magasabb ponthatárt szabni? Egyik immár volt osztálytársam elsődleges érve az volt, hogy keresztapu ott tanít. Ez is egy indok, és nem ítélem el, mert lehet, hogy _pont ezért_ várnak majd el tőle többet, de ezzel is egyel több, igencsak magas (szerintem a csaj is bőven 400 felett volt) pontszámú jelentkező emeli a határt.
A NYME ehhez képest egy dologgal tud többet... és az az oktatóinak a minősítése. Országos szintben megosztott harmadik hely (http://eduline.hu/felsooktatas/2012/11/9/egyetemek_foiskolak_rangsora_2013_N2PZ3N#), míg agrár oldalon első (http://eduline.hu/felsooktatas/2012/11/26/Egyetemi_rangsor_2013_agrar_kepzesi_terulet_9036IG#)! És hogy ne essék félreértés... nem vagyok elszállva sem a választott egyetememtől, sem magamtól. Ez ugyanis, mint utólag kiderült számomra is, önmagában még nem jelent semmit. (Bár előre lett volna ennyi sütnivalóm!) Hiába van ugyanis megannyi, nemzetközileg is aktív, nagytudású szakember tanárunk, hiába fókuszálunk sokszor a gyakorlatibb oldalra az elmélet mellett (magánvéleményem szerint az elmélet rovására, de...), ha amit mondanának csak a süket füleket üti meg.
Sokszor talán ez nem is az emberek hibája, nem az itt tanulók tehetnek róla. Nincs alapjuk, így pedig, valljuk be, például egy biokémiát nehéz elkezdeni. Fél évem telt el unatkozással, a vizsgaidőszakom a gimnáziumos füzeteim átnézésével és némi tételkidolgozással (sokkal inkább átdolgozással a gimis füzetből). És most is, biokémián, két hónapot b@szunk el lassan a számunkra elengedhetetlen általános kémia megértésével, tanulásával, átfutásával. (És szerencsétlen hallgatók többsége még így is kerek szemeket meresztve tátog a tanárra, mint a kétnapos vízben döglődő guppi, ha megkérdezik tőlük a C hibridizációját.)

Eme élettapasztalatom mélységesen elkeserített... Egy életre elcsesztem az életem? Megint? Kétségbeesésemen csak mélyített a tény, hogy már első félévben is, mikor még az ÁM (=állattenyésztő mérnökök) is össze volt vonva velünk (NT, MM = növénytermesztő és mezőgazdasági mérnökökkel), akkor is a csoportban mindösszesen ketten voltunk "városiak". Akiknek eddig semmi köze családi vállalkozáshoz, vagy földhöz. És csak egyedül voltam nagyvárosi, akinek még a felmenői se voltak sehol agrár téren. (Jó, nagyanyám telke a szőlővel meg a paradicsommal, meg még pár nyalánksággal nem számít, más azt a mérető kis "hátsókertet" jobb esetben konyhakertnek nevezné.
Egyedül voltam végtelenül és megmásíthatatlanul, ezt már a gólyatábor alkoholmámoros összekovácsoló időszakában is haoványan lehetett érzékelni. De akkor még nem nagyon...
Majd teltek a hetek, és én végleg kiszorultam szinte minden beszélgetésből, nekem ugyanis nem az "otthon, a tanyán", vagy a ki kivel hol mikor mennyire és a facebook számított témának. Gőgős lennék, beképzelt? Lehet... Oroszlán jellemző, bár próbálok belőle leadni minden esetben. De nincs közös téma... gimnáziumban körbeültünk egy padot, egy, esetleg két METRO napilapot, belefúrtuk magunk és megbeszéltük, amit érdekesnek tartottunk. Talán a humánosoknak hála. Talán egyszerűen a társaságnak. Talán csak Fortunának.
Sokszor, és erre csak mostanában jövök igazán rá (pontosabban mostanában tudom szavakba önteni, amit már az első nap óta érzek), úgy érzem a tudás, a műveltség, a sokrétű érdeklődés és a világ dolgai iránt mutatott érzékenység az itteni emberekben abszolút nincs meg, és ferde szemmel néznek mindenkire, aki kicsit is másképp áll hozzá. Ferde szemmel néznek egy budapestire, a limine. Itt mindaz előbb elhangzott jellemző nemcsak hátrány, de ciki is, ahogy ciki az is, ha tudsz valamit, a tanár kérdez, várja a választ, még mondja is, hogy rajtunk a sor, és kinyögöd. Ciki a tudás... majd ciki a vizsga, amire nem készülsz, mégis nevetve engednek át. De a vizsgákról majd egy másik bejegyzésben talán...

Történt és történik mindez az egyetemi részen. Szerencsére a kollégium lényegesen másképp indult, és mégnagyobb szerencsémre lényegesen másképp alakult.

Lehetett tudni már előre, hogy ki lesz bejárós, illetve ki nem. Jellemzően ugyanis a kollégisták voltak ott a gólyatáborban. Amiről futólag csak annyit, hogy alapvetően jó volt, és élveztem. Akkor még ugye nem nagyon gondoltam a negatívumokra, elmentek mellettem, mint az idő, abban a pár napban. Oly' sok minden várt rám, oly' sok mindennek kellett megtörténnie!
Indításként megismerhettem a szobatársaimat, beköltözhettem a koliba, megkaphattam a csoportom (KÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉKEK!4!!négy!!), összeismerkedtem többé-kevésbé az évfolyamtársakkal (már aki ott volt), és eleve, hozzászokhattam a gondolathoz, hogy kicsivel több, mint 150km-re van a "haza", sárkányostul, sárkánytalanul, faterral, görény nélkül. (Ugyanis mivel ősöm nem őhajtotta gondozni az állatát, a sárkány meg kijelentette, hogy nem fér el, ha én nem vagyok ott, így a nyár azzal telt, egy részben, hogy megfelelő otthonra kellett ajándékoznom... ez volt talán az első nagy seb, amit a mai napig nyalogatok... ha még eltávozik, ám legyen, az élet rendje... de hogy csak azután adjam át a saját kezeimből valaki ismeretlennek a mancsai közé, hogy végre az utca görénye megbízott bennem... kín és szenvedés, még úgy is, hogy hírt kapok róla, és tudom, hogy jó helyre került...)
Szinte meg sem lepődtem a tényen, hogy megint nem a saját, négy főt számláló (sic!) szakomról, de még csak nem is a csoportomból találtam rokon lélekre. Gimnáziumban is mi volt? Hát persze, hogy a nagy biológus a humánosok köreiben parádézott eleinte elsősorban. (Majd persze ez alakult...) Az ÉM (élelmiszermérnök) szakról lényegesen többen vannak városiak, bár vagy túlnyomórészt távol állnak tőlem, vagy nem csípjük egymás búráját. (A koleszban az ember érintkezik mindenkivel, olyan nincs, hogy nem.) De sajnos még így is csak egy csaj volt, aki hasonlóképp gondolkozott az egyetemről, az itteniekről, a beszédtémákról, az emberekről, meg úgy a világról magában, mint én. Meg is lepődtem: pont egy csajjal haverkodtam össze? Ez sose volt rám jellemző, mindig hamarabb értettem szót a fiúkkal/pasikkal, mint a saját nememmel. No, azért annyira nem csoda, nem egy plázapipiről van szó, hozzám hasonló gondolkodás ténye fedi az enyhén fiúsabb jelleget. Ergó a piros lámpánál, ha majd jogsija lesz, valszeg nem a sminkjét csekkolja majd le első körben.
Bár ez úgy Szeptember közepétől alakult valahogy... előtte vele se beszéltem, gólyatáborban nem nagyon kerültünk olyan közel egymáshoz, hogy bármi kiderüljön a másikról, lévén két külön csapatban voltunk (a kics nyomi narancs...), így maradt a borító alapján könyvet. Márpedig a kitépett nyakú, vállról leesős póló, és egyéb társuló apróságok alapján ő a "menő" kategóriába tartozott, azaz cajosz, pláza és lenéző.
Tévedhettem volna nagyobbat? Mikor szobatársaimmal elkezdett megromlani a viszonyom (maradjunk annyiban, hogy nem értékeltük egymás poénjait illetve életstílusát, félreértések, majd eldurvuló csípkelődések keretezték a mindennapokat), úgy kerültünk össze a Bp felé tartó railjeten, hogy "óó már hallottam rólad pletykákat, de nem hiszem el igazán" és etc etc etc... Az nem igaz ugyan, hogy nem ismertük egymást korábbról, csak nem túlzottan. A szobám felsőbbéves lakói ugyanis igencsak jóba kerültek egy csajjal, akivel amúgy egy csoportban voltam, szóval én is egész jól elvoltam. Ezzel a csajjal meg vagy két másik sráccal, ha jól emlékszem alkottunk egy kis kezdő közösséget, na meg persze immáron Őhaverságommal. Na itt voltunk "összezárva" filmezéseknél, pár korty együttivás után, de mivel ő már előre nem volt rajongója szobatársaimnak (állítása szerint, ha jól emlékszem) az ilyen összejövetelekről mindig hamar lelépett... így megint nem beszéltünk sokat.
Szóval végül egy alig két órás vonatúton sikerült annyit beszélnünk, hogy kiderüljön: messze vagyunk mindketten egymás előítéleteitől. Pontosabban talán ő volt messze az én előítéleteimtől, bár ő is megjegyezte: csalódott. Pozitívan. Innentől kezdve kezdett valami haverság alakulni.

Tehát lett egy "szövetségesem" a káoszban, helyi, nem Pumapapa. Aki idő közben nagyon védelmező volt, és mindig kérdezte, mi van velem, sokat beszéltünk skype-n, órákat, még volt, hogy fel is olvasott nekem! Borzasztó, borzasztó, eszméletlen jól esett! Visszanézve akkor voltam csak igazán boldog... éreztem a törődést, akkor is, ha fáradtan hazafelé munkából én kísértem végig a BKV-n telefonon.
Tippeket kaptam tőle, bátorítást, erősítést, és ez nagyon kellett. Bár én szerettem volna a támasza lenni, hisz egy barát ad is, nem csak kap, de... nem tudom ez mennyire sikerült. Valószínűleg nem nagyon, de ne szaladjunk...
Más szövetségesem leginkább önmagam és a makacsságom volt. Ugyanis bármennyire volt ciki tudni valamit, én fejjel a falnak csakazért is tudtam, és bár sokszor inkább lenyeltem a választ, azért mégis megnyertem magamnak valahogy a tanárok egy részét. Nem volt nehéz, gyanítom örültek az érdeklődésnek, tapasztalataim alapján ilyet itt úgyis ritkán kapnak. Néhány tanárt sikerült "szövetségessé" tenni órai aktivitással, de már eleve a jelenléttel. Továbbá a tudáőssal, amit Diktátornak köszönhetek, és amit még most, a második félévben is használok gyakran.
A tanárok segítségével lett a legtöbb vizsgám olyan jó, amilyen. Állattant végig se kellett mondanom, mikrobin megkönnyebbülve csúszhattam át bizonyos dolgokon, a matek szinte veszélyesen egyszerűnek tűnt, az infót pedig talán említeni se kéne. Mezalapokon szinte a tanár dolgozott az én megajánlott jegyemért (ezúton is köszönöm! Bár remélem úgyse olvassa :P), kémián pedig... ne is részletezzük, egy külön vicc volt. De mint mondam, talán majd egy másik posztban!

Az, hogy "kellettek" ezek az aprónagyságok nem szó, hanem leginkább hazugság. Kicsit leamortizált önbecsülésileg és lelkileg, mikor szobatársaim kitették a szűrömet a szobából. A korábban említett szintén kék csapatos csajjal cseréltünk helyet, akinek szintén (főleg életviteli) problémái voltak a saját szobatársaival, ám az én szobatársaimmal telepatikus úton ment a kommenikáció, olyan összhang csendült köztük.
Így hát éreztetve lévén a ténynek (micsoda magyarság!), hogy szar vagyok és nem lehet velem élni (sarkított feldolgozása a helyzetnek) költöztem, és leverten búslakodtam amikor épp nem a konyhában, vagy máshol vezettek be a nagykollégista életbe. (Ez leginkább az alagsori bulibunkert jelenti. Különböző... programokkal...) Tényleg magamra vettem az inget, miszerint nyilván én nem vagyok kerek, ha két ember mondja azt, hogy jobb, ha megyek. És nem is erősködtem, hogy nem, mert hát nekik se jó, ha maradok, meg nekem se. Így is túl könnyen vagyok kikészíthető, nem hiányzik még a bónusz.
Igaz, pár másik felsőéves (matekról, vagy épp a délutáni focikról, esetleg _máshonnan_) mondta, hogy általában nem azzal van a baj, aki hajlandó menni, meg hogy óóó, ismerik ők azt a két jómadarat, és nem csodálják, hogy nem jöttünk ki... mindez engem nem vígasztalt, elvégre elbuktam már az első kolim első hónapjában abban a küldetésemben, hogy na majd én faszánlazán elleszek a szobatársaimmal. Nem könnyítette meg a dolgom, hogy még tesóm se volt, és világéletemben külön szobám volt, így az osztozkodás, mint olyan, az életteremen eleve nem volt erősségem. Illetve tudja a manó, hogy erősségem volt-e, vagy lett-e volna, vagy az-e most, hisz nem volt esélyem megtanulni, illetve megtapasztalni.
Sok beszédnek sok az alja, felkerültem hát a 205 nemes számába, és... balhéztunk. Nem nagyon, sőt. Igazából jól kijöttünk véleményem szerint új szobatársaimmal. De le kellett bokszolni bizonyos dolgokat. Ilyen például az, hogy hajnali háromkor én már nem beszélgetek kedves holland, angol, ukrán, de még magyar ismerőseimmel sem se Teamspeaken, se ventrillon, de még skype-n, se, mert ők aludnának. Igazából nem is tudom, hogy én adtam-e nekik bármiféle "feladatot", habár nem egy dolog bassza fel az agyam néha naponta is akár. De én könnyen nyelem az olyat például, amikor rámnyitják a függönyt és árad be a kinti verőfényes napsütés, vagy mikor hajnali ötkor kelnek tanulni és felbasszák a világot.
De végülis más ritmusban élünk, és bár baromságnak tartom a reggeli tanulást, de tudom, hagy valszeg én sem vagyok falfehér, úgyhogy inkább tűrök és nyelek. Van ugyan még probléma, de a békés együttélés nem pont arról szól, hogy mindenki kussol picit? Ha mindenki minden baját-nyavajáját egymás fejéhez vágná, akkor csak egy hosszú listánk lenne azzal, hogy mit lehet, és mit nem, így meg legalább mindenki részben úgy él, ahogy akar, még akkor is, ha bizonyos engedményekért neki is tűrnie kell. IMO.
Többit róluk majd a kolis fejezetben, van miről mesélni! (Együtt élünk elvégre, hogy a hóhéros mustármagba ne lenne?!)

Be right back, ezt még folytatom majd...