I. Töredék2013.02.22. 15:20, LuPir
avagy Brokenfantasy után szabadon...
Vajon kelleni fog az ilyen - jellegű bejegyzéseknek
Is zene?
Valószínűleg keveseknek tűnt fel (csak a legszemfülesebb gpolgároknak?) hogy korábbi brokenfantasy-s utalásom nem üres szójáték volt. Valóban indítottam egy lapot brokenfantasy címmel, és nem nehéz kitalálni miről szólt: Félbehagyott történetekről, vázlatokról.
Na igen, az igazság az, hogy SpikeeArtnak is van egy ilyen szekciója, viszont ott a "Töredékek" nem mindenkinek érhetők el... nem véletlen, de most ne részletezzük milyen agyhalál módon jutottam arra, hoyg kell nekem még egy oldal! Frászt kell... nincs nekem ehhez türelmem, spikee több, mint elég. Ráadásul már olyan kényelmesen belaktam, meg minden... szóval brokenfantasynak csak rövid pályafutása volt, de továbbra is úgy voltam vele, hogy kell nekem egy hely, ahova néha feldobálom a szösszeneteket. Kell? Tényleg? Mindenképp? Valószínűleg nem... de a kutyát nem érdekli :P
Szóval most egyelőre azon filózom, hogy átrángatom azt a kemény egy novellaötletet (a regények, kisregények, nagyobb volumenű írások továbbra is SpikeeArt kincsei lesznek) amit eddig feltettem BF-re most ide, spikee-ra. Nem érné meg SA-ra dobni, mert nem tervezem, hogy kezdek vele valamihez, de ha véletlenül "sok" (3-4 már sok XD) kommentet kapna, lenne rá érdeklődés, még el tudom képzelni. Addig meg... Van nekem jobb dolgom is (pl más töredéket termelni XD)
Warning! This post is broken!
It means it's gonna get an update...
Filózom filózom... filózik a halál, itt van, e! :D
1. Ködös, őszi reggelre ébredt a világ. Újabb nap az örökkévalóságból, egy újabb nap végeláthatatlan büntetésemből. Hogy mit tettem, már jómagam se tudom. Hosszú évek munkája van abban, hogy már nem emlékszem semmire. Tökéletes agymosás, lassú, de biztos, mint a falevelekről aláhulló harmatcseppek, ahogy kivájják a köveket.
Vajon idővel azt is elfelejtem, ki vagyok, illetve ki voltam? Elfelejtem, hogy mindez büntetés, és az élet nem ennyiből áll? Elfelejtem valaha azt a borzalmas éjszakát, elfelejtem, elfelejthetem egyáltalán az idő fogalmát? Elfelejtem a kínt, ami most még nap mint nap rám tör, ahányszor az embereket nézem az utcán? Elfelejtem…
Csepp, csepp. Csepp.
Megrázom magam, felnézek az égre. Szürke, ahogy azaz ősz taknyos időjárásától várható. Dagadt felhők kúsznak odébb lomhán, mintha félnék pillantásom. Mint oly sokan mások. Nem tettem semmit, csak részben meghaltam, de ez senkit nem érdekel. Ha megpillantanak, menekülnek, nem kérdezik, mit szeretnék. Nem kérdezik, szeretnék-e bármit.
Csepp, csepp. Csepp.
Mellettem a puszta fekete márványon lassan gyűlik egy kis tócsa. Fényes, domború felületéről minduntalan legördül egy-egy patakocska, ahányszor a tócsa túl nagyra hízik. Fölöttem egy kereszt, sötét alakja béklyóként veti rám árnyékát. Látom, megvet, pedig ő se tud semmit. Mint oly sokan mások. Alakja akkor se tűnik el, ha oldalra fordulok, szemem sarkából látom továbbra is.
Csepp, csepp. Csepp.
Megunom a monoton ismétlődő hangot, felnyúlok az ág felé, hogy megrázzam. A fa kicsusszan fogásomból, nedves testén, leveleinek nyálkás felületén nincs mit megragadni. Lustán ülök fel, ugyan hova siessek? Ha egész héten csak az foglalna le, hogy felálljak innen, akkor se vesztegetném el az időt. Nem? Nincs igazam? Egy szellem hova siessen? Éjjel még csak-csak, akkor még akad szórakoztató dolog. Riogatni az állatokat, az embereket… de az első ötszáz év után már ez se túl érdekes. Az újoncok mindenesetre jól elvannak vele.
A nappal azonban más, ilyenkor senki nem lát minket. A macskák, hollók még megérzik a jelenlétünket, de minden más állatnál, vagy pont az embereknél már csak süket fülek várnak. A szemükről nem is beszélve… pedig ez a túlnépesedett főemlős mennyire büszke a látására! Felfoghatatlan…
Társaim már rég odébb álltak, idősek, fiatalok egyaránt. Régi temető már ez, nincs benne semmi érdekes. Számukra pedig unalmas, unalmas, unalmas, végtelenül unalmas. Mindannyian világot akarnak látni, elmenni máshova. Most nincs akadálya, szabadok, mehetnek, se pénz, se más nem akadályoz senkit. De én már bejártam a világot, és a testem nyughelyénél otthonosabb temetőt sehol nem találtam. Rajtam kívül mégse tért még vissza senki. Azok közül se, akik idevalósiak.
Persze talán ennek oka az, hogy velük ellentétben én soha nem foszlok szét, egy hajnal ködével se szívódhatok fel. Nem vagyok, nem voltam soha ember, se részben, se egészben. Az ő szellemük más, rövidéletű, mint a báb, amelyben földi életük jórészét töltik. Mi is vagyok, mi is voltam? Mi is… mi is… mi is…
Hátam az öreg fűznek vetem, aminek fejlődését évről évre figyelhettem. Benne vagyok én is, benne vannak a gondolataim, és benne van az öreg gondnok lelke is.
Nem, igazából a töredékek többsége nem ennyire unalmas semilyen. Valószínűleg ezt a kis szellemlényt ennyi idő alatt még megszeretni se lehet. De mondjuk ez a rész kezdi vázolni a történet alapját, hogy majd innen indulnak dolgok... Pff... nem magyarázom a bizonyítványt, a lényeg, hogy ez tényleg töredék :D
Comments are welcomed!
És amúgy hogy legyen valami életszagú dolog is, elvégre blogon vagyunk... majd lesz egy rövidke bejegyzés is a lelkinyomorékságomról... Panaszkodok kicsit, hagy legyen nekem jó XD
Update: Mert mondtam, hogy még jönni fog... csak füzetet kellett előkotorni, meg bemásolni, meg ilyen apróságok :D Szóval hogy ez a kis cukorvirág bejegyzés ne legyen ilyen árva és rövid (mit várunk egy töredéktől? HA hosszú lenne az már félig-meddig paradoxon lenne...) gondoltam megtoldom még egy nyúlfarknyi latinórai anyaggal...
2. Az eső. Rend a rendetlenségben. Nyugodt sziget egy háborgó tengeren. Földet és eget összemosó hatalom. Természete kiszámíthatatlan, hol éltet, hol rombol.
A nép már hetek óta várja az esőt. A perzselő forróságban mást nem is tudnának kívánni. Kell a veteménynek, kell a poros útnak, kell az állatoknak. Csakhogy a szélből, a felhőkből is látni, hogy ami most közeleg, az nem holmi nyári zápor lesz. Nem. Most vihar közeleg. A tapasztaltabb hajósok reggel már el se indultak, a kikötő teljesen kihalt.
Cellám rácsos ablakából kinézve számolom a villámcsapásokat. Messze van még ugyan a vihar szeme, de minden egyes dördüléssel mintha beljebb és beljebb jutna a város vastag falain. Beljebb, míg be nem eszi magát minden élő szívébe, a csontjaikba, bele egyenesen a lelkükbe.
Az emberek babonásan rettegnek a vihartól. Mindenki, aki ilyenkor még az utcákon jár tüntetőn maga elé néz, mintha elhinnék - valóban elhiszik?! - hogy ha valamiről nem vesznek tudomást, az nem létezik.
Kevesen maradtunk mi, akik áldásnak tartjuk a verőzáport is. A természet fiai, lányai, mi, akik az Ő nevében járunk, hatalmával bírunk, és helyette teszünk. Hálátlan nép az ember... azt a keveset, akit nem irtottak még ki rácsok mögé dugják, mint egy irányíthatatlan, veszélyes vadat. Vadak vagyunk, ez igaz, állatok mind... mégis, ha bajban vannak mézédes ígéretcseppeket hullajtva elén esedeznek segítségért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Jelenleg nem olvasok semmit
Súgó