Csinibaba - Élj vele boldogan

Kicsivel több, mint két év telt el, hogy Spikee-t elkezdte belepni a por. Kicsivel több, mint két éve csak alkalom adtán nézek fel, ha keresek valamit, vagy ha épp nosztalgikus hangulatban vagyok. Kicsivel két év után döntöttem úgy, sok-sok embernek és hatásnak köszönhetően, hogy ideje újra leporolni a modulokat.

Ki tudja meddig tart az elszántság, én egyelőre annyit tudtam tenni az ügy érdekében, hogy új ruhát adtam Spikee-ra, befejeztem (többé-kevésbé) a "Játszanál Velem?" modult. Kicsit kitakarítottam itt-ott, de ezek apróságok. Folytassuk egy blogbejegyzéssel, mégis csak ez a középpontja az oldalnak, nem?

Azt hiszem mindeddig ritkán írtam olyan posztot, ahol egyértelműen a negatív rugója az eseményeknek én magam voltam. Bár részben most is ártatlannak tartom magam, ez sokmindent nem változtat a történetben. Ami történt megtörtént és azt hiszem, így visszanézve, noss, lehettem volna okosabb.
Tehát jöjjön most valami olyasmi, ami kicsit más. A részem volt, ettől is csak több lettem... Szeretném leírni, de lesznek részek, amiről még nem vagyok kész teljesen beszélni. A helyükre kell tennem őket magamban. Kérlek, e sorokat úgy olvassátok, hogy bár törekedtem a teljességre, de nem az egész történetet vetem bitekre.

Tehátakkormostnaszóval vázolnám a helyzetet... Megvan Martin? A két év alatt, míg eltűntem, mint a kámfor elkezdtem újra játszani. Már előtte is többet beszéltünk, mert elkezdett ő is keresni, nem mindig csak én írtam rá, hogy ugyan haver, élsz-e még.

A nyár eltelt újra játékkal, egyetemre várással, táborokkal, satöbbi. Októberben kibökte, hogy hát ő végül hozzámnőtt, kedvel. Jól esett, és ezt én is elmondhattam. Kedveltem, igazán, bár hogy ez hova lehet több, vagy épp nem, egyikünk se tudta, lévén csak alig 1500 kilóméter a különbség.

Szóval végül December elején jött a döntés és egyezség, hogy Január első hetében iderepülne, mi hogy legyen, satöbbi. Sajnos az élet úgy hozta, hogy ezt mégse tudtam vállalni, a vizsgák miatt (életem első egyetemi köre) időm nagy részét Óváron töltöttem volna, hurcolni ide-oda stressz, unalom, fölösleges, ráadásul a család is megint balhézott.

Tehát végül nem jött össze, aminek az lett a vége, hogy méretesen összevesztünk azon, hogy mégis miért miért nem, de neki egy szálloda is megtenné, egy nap is elég lenne, én meg erre nem akartam elrángatni, meg amúgy is elveszne, meg ismerjük a magyar népet, ahol még a főváros belvárosában is csak a sightseeing buszokon is épp hogy törik az angolt. Ez enyhe túlzás, de whatever, a lényeg, hogy magyar nép csak magyarul beszél.

Végül hónapokig nem szólt hozzám, én se hozzá, mert miért is... HA ő haragszik rám nem baszogatom, és túlzás lenne azt állítani, hogy az erőszakos hozzáállása és "nemhiszekneked"-et visszhangzó szavai nem baszták volna fel bennem a pupát. Talán nem is mérges voltam. Sértett. Ez pedig mégveszélyesebb egy kapcsolatban, hát még az elején.

Tehát mezei parasztgyerek mit hisz egy közel négy hónapos mosoly és szószünet után?

Hogy a kapcsolat, ami formálódott már rögtön derékba is tört.

Szabad embernek számítottam magam. Olykor egy helló-helló elhangzott közöttünk, mert egy csapatban játszottunk, egy "klánban", de se több, se kevesebb nagyon.

Aztán egy másik társaságban volt egy gyerek, aki meg osztotta a flörtölgetős-játékos attitűdömet. Hozzátenném, hogy a játékot sose én kezdeményezem, ezek után pedig pláne nem is fogom.

Aztán Május végén Június elején bedobta, hogy lehetne ez több, ami először nem nagyon imponált nekem, elvégre nem akartam semmi komolyat, meg amúgy is vizsgaidőszak jött, meg hasonlók.

De ahogy ő felhozta még és még, én pedig szabad embernek tituláltam magam, végül bólintottam. Legyen.

A nyár nagy része úgy ment, ahogy eltudjátok képzelni. Fantáziára vagyon bízva a dolog. A srác gitározott nekem, holott már rég feladta, elkezdte összeszedni az amúgy romokban lévő életét (amit jobbára magának és egy exnek köszönhetett), tehát minden a helyén volt.

Idővel viszont, ahogy munkát találtam és kevesebb időm jutott rá is és magamra is előbújt belőle a kisördög.

Mint egy kutyának, erős szorongási tünetei voltak, ha nem tartottam vele a kapcsolatot legalább írásban, és egyenesen megvadult, ha haverokkal mentem el valahova, és nem adtam nevet, időt, és néha némi figyelmet neki.

Az nem volt kérdés, hogy ez így nem mehet, én amúgy is nehezen viselem, ha a szabadságomat korlátozzák, és ha nem tudnak nélkülem élni. Oké, hogy két test, egy lélek, de nem vagyunk összenőve deréktájon, adjon levegőt. Világéletemben gusztustalannak tartottam azokat, akik egy pasiért/nőért a sarokba dobják régi barátaikat, és én ezt nem voltam hajlandó megtenni.

Augusztusban, szülinapomon felköszöntött Martin is, és itt talán valami megtört, ami eddig feszesen tartotta a távot közöttünk. Nem kezeltem újra pasiként, de nem is kellett, beszélgetéseink a hogy vagy után jobbára kifújtak. Nekem nem volt ingerenciám tovább vinni a diskurzust, és láthatóan neki sem.

Augusztus végén, még javában munkában, de egyre elborultabban, hogy lezárhassam a saját ügyeimet, mielőtt a cég nélkülem marad, teljesen elborult Ketteske.

Megmondtam, ha ezt nem fejezi abba, akkor vége.

Szeptemberben már dacoltam, teszteltem, egyetemmel, koliélettel és haverokkal legalább annyit foglalkozva, mint vele. Befutottak az első ismeretlen hívós "prank" hívások.

Akkor még nem kötöttem össze, de már a tököm televolt a második számú jelölttel, és Szeptember végére már Borsyval és pár másik baráttal beszélve döntöttem: ez így nem mehet tovább. Eleinte próbáltam elvselni (lásd egész nyár), elvégre egy kapcsolat kétoldalú kompromisszumokról és azok kereséséről szól. De aztán mivel ő nem volt hajlandó változtatni, de legalábbis nem volt látszatja, így kimondtam: vége, ennyi, én ezt vele nem csinálom tovább.

Az ismeretlen hívások ennek kimondása után napi egy-kettő-párról megszaporodtak 112/12 percre. Megszólaltak a vészharangok, basszus, a fene. Ekkor talán már volt Október eleje is.
Kétségbeesetten keresett e-mailben, skype-n, facebookon, és miután mindenhol letiltottam, épp csak a telefont nem, mert a drága Telenor azt mondta nem tud segíteni, csak új számot adni, hamis fiókokat kezdett el létrehozni és azokon zaklatni.

December elejére Ketteske mizériája végre elült.

Namost Október vége felé, hála az őszi szünetnek úgy, ahogy elkezdtem kipihenni magam, és rendeztem a vonalaimat. Vicces módon, mintha ezt szagolta volna ki, Martin hosszabb beszélgetésekbe vitt, vissza, a régi kerékvágásba. Eggyütt átjátszott délutánok, esték, satöbbi.

Úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna. Nem voltam benne biztos, hogy ez mi, de ismét játékosan, incselkedőn viselkedett, mondom rendben, legyen, bár a flörtölgetős viccekbe nem nagyon adtam bele a saját részem. Kínos, de furcsán otthonosan ismerős volt. Mint hosszú hónapok után hazamenni Karácsonyra.

Aztán idővel elkezdtem elgondolkozni rajta, hogy ahogy ismerem végülis mi mást vártam, és hogy mi is ő valójában. Valahol az álompasim... legalábbis egy része biztosan. Nem olvas ugyan, de elnézem. Gamer, kedveli, amit én, jó zenét hallgat, de nyitott az újra. Humoros, viccelődik, ha valamit nem vágok nem kioktató, csak elmondja. Meghagyja nekem a szabad terem, nem fojt meg, és neki is megvannak a saját barátai, saját elfoglaltságai, így nem nő a fejemre. Nem bánja azt sem, ha napokig elfoglalt vagyok valamivel, legfeljebb érdeklődve kérdez rá, mi is szippantott magába pontosan.

Tehát pár hét múlva vissza a megszokott kerékvágásba. Ha nem komolyabba, ugyanis csak találkoztunk, igaz, alig pár napra. Azt az utat itt most inkább nem vesézném ki. Megér egy misét, meg egy külön posztot, de nem lényeg a mi szempontunkból. Volt pozitív pillanata, de összességében ma már keserűen nézek rá vissza és éles zöngés kérdések visszhangoznak bennem, melyekre inkább nem is keresem a válaszokat.

Majd most Júniusban volt egy drága közös társaságunk, akikel Ketteskével együtt űztük az ipart, majd ilyen-olyan okoknál fogva becsatlakozott Martin is, kb kora tavasztól.

Nem mintha titok lett volna, de nem is számoltam a dologgal, valaki, míg én csöndesen dolgozgattam Július elején (idén), nosztalgikusan felvetette, hogy totálra, mint mikor előző évben jártam Ketteskével.

Ez persze szülte a kérdést Martinban: most mifasz?

Nem volt nekem szándékom senkit megsérteni, vagy senkin átgázolni, de évek, évek, hosszú évek óta először kínomban az egyszerű igazság helyett, e sorok helyett Martinnak annyit mondtam: semmi nem volt, csak egy félreértés. Ezt kicsit bővebben, de ekkor még semmi történeti dolgot nem kamuztam be, csak annyit mondtam két választása van: hisz nekem, és marad, de gondolja át, 1500 km, és ez legalább két-öt évig még így is marad, vagy nem, és akkor isten ággya!

Döntött, azt mondta egyszerűen inkább nekem hisz, bár én nem éreztem a bizonyosságot rajta. Csak olyan mondom, és el akarom hinni, de nem tartom igaznak feeling volt ez.

Aztán bekopogott Ketteske is, akivel amúgy azóta tisztáztuk, hogy hogyan mentünk szét (még December végén), és barátként azóta is beszéltünk. Tudom, hogy van új barátnője, sikerült összerántania az életét, visszairatkozott az egyetemre, amit félbehagyott, úton a baba, rendelt új gitárt és erősítőt... mindent, amit egy baráttal megosztanál. Még a Szürkét is eggyütt fikáztuk, nevettünk a benne lévő dolgokon. (Ezt közös társaságunknak köszönhetjük, ahogy azt is, hogy utólag a a szar kiborulását is, és azt is, hogy visszajutott hozzá, hogy nekem ez nem volt semmi. Ami nem gazán igaz, de ha már valaki megy, akkor uram bocsá, inkább ő, mint Martin, gondoltam. Menteni akartam a menthetőt, de nem kellett volna. Legalábbis nem így. Nemvolt fair senki felé, és én se tudtam igazán magamévá tenni ezt a nézőpontot, bármennyire is próbáltam.)

Persze egyszerűen lehettem volna őszinte is, de féltem. Ki nem? Holott az egész egy olyan dologból indult ki, hogy nem szólt hozzám (és vica versa) az állítólagos "párom". Most csaltam? Nem? Fene tudja. Ez a kérdés azóta is foglalkoztat valahol.

És akkor neki már sikerült összerakni egy olyan hazugságot, ami bár nem hihető, de tiszta fejjel végiggondolva, engem és az életemet ismerve (amit anno Ketteskével oda-vissza kiveséztünk), működőképes. Ezt még a mostani posztnál is hosszabb lenne végigírni, tehát nem kerül fel, de nem is tétel a lényeg szempontjából.

Így lettem egy anti-hero szerű szereplő a saját történetemben, igencsak hirtelen.

És hogy hogyan békülj ki magaddal? Vond le a hibáidból a tanulságot. Akkoris, ha fáj beismerni, hogy ez így van. Ahogy Ketteske mondta, miután higgadt fejjel is végighallgatott, semmi se, amit mondok, ment fel az alól, amit okoztam. Ez így van. HA az igazat mondanám se mentene fel a károkozás bűne alól. Martint és őt biztosan megbántottam (habár velem persze megint a kutya se törődik), és a közös társaság is most csak annyit lát, hogy egy hazug majom vagyok.

De leszarom, mert el tudom viselni. Ez van. Míg Ketteske habzó szájjal dühöngött, sokszor vágta a fejemhez, hiába nem reagáltam, hogy a teljes társaság egy hazugnak, manipulatív kurvának tart. Egy hibáért...

Olyan emberek, akiket barátnak nem neveztem ugyan még, de NAGYON közel álltak hozzám, ami az én számból már nagy szó.

De leszarom. Mert nem érdekel. Mert ha ők is barátjuknak tartanak, ha mást nem megbocsáltanak, miután Ketteske is ezt tette. Ő, igaz a hazugságra, és igaz, csak 50-50 hisz nekem, de azt mondta megérti, megbocsátja. És ha bárkinek joga lenne megtenni, az rohadtul nem a társaság, hanem ő. Talán tényleg barát maradt a szakítás után, talán nem. De ezt hajlandó volt meglépni. Senki másnak nincs joga ítélkezni felettem. Még Martinnak se, aki miatt kitaláltam ugyan a hazugságot, de végülis egy kapcsolat kétoldalú kommunikációra alapszik, és bár én is fasz voltam, hogy nem kérdeztem, hogy most vége-e, vagy sem, de ő se szólt hozzám hónapokig (sic!).

És még valami. Azon kívül, hogy nincs joguk megbocsáltani vagy sem, nem is szükséges.

Képzelj el egy hibát, és egy teljes káoszt, amit te okoztál. Mardos legbelül, tépelődsz, hogy mi volt. Tegyük fel, hogy minden érintett elfelejti a bűnödet, ártatlannak mond, de te magad belül nem vagy képes megnyugodni, mert tudod, hogy TE voltál az oka. Nem fogsz jobban aludni, hiába nyertél bűnbocsánatot, igaz?

Most adott ugyan ez a káosz-szituáció. Mindenki fröcsög rád, utálkoznak, elhordanak mindennek. Te viszont tisztának érzed a lelked, mert tegyük azt, nem volt választásod. Vagy csak gyanusított vagy, aki rosszkor volt rossz helyen, de semmi közöd az egészhez. Hiába gyűlöl a kör, ugye, hogy többet alszol, mert a saját lelkiismereted tiszta, mintha az első eset lenne? Talán nem. Az emberi kapcsolatok furcsa hatással vannak ránk, személye válogatja, mennyire fontosak...

Pumapapa sokszor mondta már, hogyan szarja le mások véleményét magáról. Mennyiszer elmondta, hogy engem se szabadna, hogy érdekeljen mások mit gondolnak rólam. És milyen kifordított lett a világ, hogy pont én, aki mindig mások hibáiból szerettem tanulni, és mint lelkiszemetes, ezt gyakran meg is tudtam tenni, most egy ilyen leckét ilyen kirobbanó erővel tanulk meg.

Igaza van, igaza volt. Az egyetlen, amit sajnálok, az a hazugság. Valószínűleg ugyan ezt érem el akkor is, ha az igazat mondom. De visszatekintve könnyebb okosnak lenni, legfeljebb Martint bántom meg, hogy nem hittem benne. De hát csak bántsam, ha ezt csak és kizárólag rám varrja. Mert így meg valakinek, aki iránt eredetileg tényleg tiszták és igazak voltak az érzéseim, azt hiszi, hogy mindez egy hazugság volt. Igaz, hogy segítettem az élete talpraállításában, de ezt akkor se érdemli meg.

Azonban a következő lépés a saját magaddal való kibéküléshez segítő kulcsnak elérésében most jön: Éldd úgy az életed, hogy semmit ne bánj meg!

Eddig megannyiszor elmondtam, hogy én az életemben hiába sajnálok sokmindent, hiába játszok el a "HA" kérdéskörrel, semmit se bánok. Azonban egy gyerek mi olyat tesz, amit IGAZÁN megbánhatna? Tesz, mert tesz, én is tudnék mondani, de semmi világnézetet megrengető dolgot nem fog eredményezni. Azt mondtam, ha visszaforgathatnám az időt, akkor se változtatnék semmit.

És ezt továbbra is tartom. Mert utólag okosnak lenni könnyű, de ha nem estem volna túl mindezen, akkor nem lenne az a tapasztalatom, amivel most azt mondom, egy barom voltam.

Ami történt, amit tettem és mondtam, az alakított azzá, aki vagyok. Milyen nevetségesen közhelyes mondás. De milyen nevetségesen egyszerűen igaz.

Elhiszem, hogy az akkori fejemmel, hülyeségemmel és éretlenségemmel azok közül amik eszembe jutottak, és amiket választhattam, a legjobban döntöttem. Elhiszem, hogy most, pár nappal öregebben, és bölcsebben ugyan már tudom, mit kellett volna tennem, de pár nappal ezelőtt még nem láttam így át mindent.

ÉN lettem ezekkel a dötésekkel. Én, és nem más, nem egy alternatív univerzum LuPir-ja, hanem ÉN, csupa-csupa nagybetűvel.

Belülről mindenki rózsaszín, hát mi különböztet meg valakit mástól, ha nem a tettei, szavai, személyisége, gondolatai, amik folyamatosan egymásra hatnak, mint egy nagy gombolyag. Nincs linearitás.

Engem az tett teljesebbé, és léptetett egy más szintre, mint napokkal, vagy hónapokkal ezelőtt, hogy most én játszottam a főgonoszt egy történetben.

Nem vagyok szent. És hazudj magadnak, ha akarsz, de te sem. Még ha ekkora hibákat nem is követsz el... Dehát valakinek ezt is meg kell játszania, nem?

Vesztesek és feketék mindig vannak... de én nem bánom ennek a drámának se egy percét se. Mindent ugyan így csinálnék. Hibákkal együtt. Hülyeség lenne? Lehet. Fölösleges fájdalom maradt hátra? Biztosan. De én elhiszem, hogy az emberek változhatnak, tanulhatnak, és ezzel én is jobb emberré váltam. Mert soha többé ilyen szenvedésen senkit nem akarok átvezetni.

Ennyi lelkizés után pedig most levezetésnek pedig álljon itt egy beszámoló a viharról. Talán Csepel-Erzsébet vonalat kapta el legjobban a budapesti zuhé. Vagy egy halom képem van róla, hogyan tombolta ki magát az időjárás, de ezt bárki elmondhatja igazából. Láttam több képet pl a Könyves Kálmán körútról, és egy egész térképet arról, hogyan vált Pest tökéletesen bénává és járhatatlanná.

Indult úgy a vihar, hogy a nagy szélnek megörülve a család mindenhol szélesre tárta az ablakokat, hadd hűljön egy kicsit a lakás. Tíz percbe se telt bele, és egyik pillanatról a másikra besötétedett, majd dió nagyságú jégdarabok koppantak a párkányon, sok az ablakon is.

Egy emberként pattantunk fel mindhárman, Sárkány a nappaliban, én az erkélyen, Fater a hálóban engedte le a redőnyt. Majd a konyhában is, és jöttek vissza.

Én eközben vagy háromszor akartam kinyögni valahogy, hogy nevetni fogok, ha ugyan az lesz, mint reggel a postán, de nem jutott az eszembe, hogy hogy hívják a jelenséget... hiába ült ott a nyelvem hegyén.

Majd DIRR, villany le.

- Jah, igen, ezt akartam annyira elmondani... hogy tuti, hogy áramszünet lesz.

Most hogy a vihar tépett el valamit, egy villám csapott be, vagy valakinek volt annyi esze, hogy lecsapja az áramot, mielőtt valami baj lenne (az öregek hajlamosak ehhez hasonló krízishelyzetes kényszerintézkedésekre), nem tudni.

Fater fel, le, keresztül, kasul, majd csörömpölés. Ne kérdezzétek minek rohangált még mindig, talán az ablakokat csukogatta, fene se tudja. Mindenesetre mezítláb ügyesen felrúgta a lekvárt, amit reggel Sárkány azért költöztetett be a folyosóra, hogy ne süsse a nap az erkélyen, mert megromlik.

Ezzel alapvetően nincs baj, ha nem korom sötét uralkodik a lakásban mind észrevesszük, hogy ja, bocs, lekvár a folyosó szélén.

Ebből a viharból tehát le lehet szűni, hogy:

1. Egy egészséges háztartásban mindig van gyertya/mécses. Legalább egy minden szobára, de inkább kettő, vagy több.
   ((Családunkra jellemző a tetemes mennyiségű mécses felhalmozása, 4, 8, 12 órások egyaránt, lévén majdnem minden este gyújtunk.))
2. Egy egészséges háztartásban legalább két elemlámpa található, kézreeső, konstans helyen ((két pipa)). Még használható elemmel és pótelemmel ((egy pipa)).
3. Egy egészséges háztartásban a friss lekvárt NEM a folyosón, a földön tárolják.

Aztán elállt a zuhé. Felhúztuk a redőnyöket, újra ablakot nyitottunk, élveztük a friss, eső utáni levegő illatát. Majd nagyjából húsz másodperces pihenőidő után megérkezett a második kör, jég nélkül, de legalább olyan hevesen. Áram továbbra se volt, de legalább a huzat nem fújt el egy gyertyát se.

Mikor végül tényleg minden elcsendesedett már jóval óvatosabban leskelődtünk ki, először csak az én szobámban húzva fel a redőnyt, majd a nappaliban, és így sorba.

Látkép a ház mögött:

Ez így talán még annyira nem is vészes, de:

Remélem nem csak szerintem borzasztó szexi, ahogy a közeli házak egyikéről a vihar letépte a tetőt, majd mint egy origamiludat, felhajtogatta egyik őősöreg fánk tetejére.

Apropó fa, ellentétben Pumapapa háza előtt álló árnyékadóval, az én kis fenyőm és madáretetőtartónk nagyon szépen vizsgázott. Állítólag - így mondják a lakók, akik "látták" - bújj bújj zöldág módjára a csúcsa földig hajlott a nagy szélben, és szabályos kis boltívbe állva csókolta anyaföldjét.

De nem tört, ellentétben sok környékbeli társával. A külön vicc az, hogy még egy térdig (sic!) érő tönköt is kifordított a szél gyökerestül a földből. Kérdésem egy van: Hogy a retkes viharba kapaszkodott bele?!

Nem töltögetem fel külön, így ki tudja meddig lesznek elérhetőek a következő facebook-os linkek, de némi eyecandy-t belinkelgetek ide, legyen nektek katasztrófaturizmus...

Jó, nyilván volt még ezelen kívül hatszáz más, de ötezer képből fölöslegesnek tartanám az összeset bemásolgatni. Így is "vicces" mire volt képes a vihar...

Fölöttünk a negyediken egy tetőlemezt az ablakon keresztül beküldte a szél egy lakásba. A friss, Eu-s pénzből szigetelt lakóházunk a szigetelés és a házfal között végigázott (a tetején nincs semmi esőledobó, vagy elvezető... hogy miért, senki nem tudja), majd a rögzítés fúrása miatt ugye itt-ott betört a lakásokba és végigáztunk a tizediktől egészen a másodikig. Nekünk is jutott ugyan, de amennyi ide csorgott annyi legyen a legnagyobb baj az idők végéig!

Remélem viszonylag egyben megúsztátok szárazon ti is... Akár otthon, akár munkahelyen, akár az úton. Belegondolni is egy érdekes mind-game, hogy mi lehetett azokkal, akiket egy ilyen, fákat, oszlopokat, buszmegállókat betonostul kiforgató szél elkapott...

Hmmm...